2010. dec. 28. 7:50 - írta jamekka
Jolsvai András írása
Minálunk sosem volt vendégség karácsonykor. A hivatalos verzió szerint azért, mert ilyenkor anyámat gyászoltuk (az ünnep előtt halt meg, tényleg), a valóságban, mert a felmenőim szégyellték a szegénységünket. Így aztán ilyenkor mi mentünk a szélrózsa minden irányába, Budafokra, a sváb rokonokhoz vagy Zuglóba, Sanyi bácsiékhoz, vagy a Damjanich utcába, ahol a Herczeg Laciék laktak háromszoros társbérletben.
Egyetlen alkalomra emlékszem, amikor a Kossuth utcai lakás vendégeket fogadott Jézus Krisztus születésnapján. Nagyapám valami tévedés folytán értékelhető méretű jutalomra tett szert az Alkalmi Áruház Vállalatnál (ahol mint nyugdíjas bérelszámoló-helyettes vett részt a termelésben), abból vett két mamuszt meg egy kivinget, és még mindig maradt egy vacsoráravaló. Meghívtuk hát a palotai rokonokat.
A palotai rokonok még nálunk is szegényebbek voltak, ők láttak már inghátból gallérosított ünneplő ruhákat meg rántott karajcsontot eleget, őket igazán meg lehetett hívni még a Kossuth utcai lakásba is. A palotai rokonok apám nagyszámú húgaiból állottak, meg az ő oldalágaikból. Voltak aztán gyerekek is, velemkorú unokatestvérek, afféle kárhogylányok, de azért Ki nevet a végén?-t velük is lehetett játszani.
A Kossuth utcai lakás egyébként tényleg alkalmatlan volt a vendéglátásra, olyan lehetetlen alakja volt, két egymásba nyíló hosszú, de szűk szoba meg egy értelmetlenül tágas konyha alkotta eredetileg, ebből lett egy keskeny fűrdőszoba leválasztva aztán. Ki nem állhattam az egész lakást, egyetlen zug nem volt benne igazán az enyém, egész idő alatt, míg ott laktunk, elveszett édenkertemet, a Tavasz utcai gyönyörűséges házat sirattam. (Amelyet, meséltem már, a nagyszüleim építtettek a húszas évek végén, aztán az állam elvette tőlük negyvennyolcban, hogy bérbe adja nekik, aztán visszavásárolhatták volna hatvanegyben, de akkor már – szintén az állam közbenjárása folytán – nem volt erre pénzük. Úgyhogy szedhettük a sátorfánkat.)
Tíz-egynéhány vendég a Kossuth utcai házban, ez igazán emberpróbáló dolog volt. Két turnusban ettünk, azt is úgy, hogy a gyerekek a cicaasztalnál, amely normál időkben apró dohányzóasztal volt csak, a többiek szerteszét. Ebéd után aztán teljesen felbomlott a rend, a férfiak, a Gyuszi bácsi, a Prebanics meg nagyapám beültek a kisszobába ultizni (negyediknek hívták a Rigó Lajost, de az inkább kiment az udvarra, az oldalkocsis motorját javítani), a nők a konyhában pletykálkodtak, kávéfőzés örvén – közben Horváthné, a szomszédunk is betüremkedett egy tálca friss almáspitével –, mi, gyerekek meg bemásztunk a nagyasztal alá, és gazdálkodtunk okosan. Nem csoda, hogy majd egy órán át senkinek nem tűnt fel, hogy a Rigó Kati bezárta magát a fürdőszobába. A felnőtteknek azért nem hiányzott, mert volt más dolguk elég, nekünk azért, mert hamar kiesett a játékból (elszámította magát alaposan a porszívóvásárlásnál), magának meg azért, mert ő, mondjuk, tudta magáról, hol van. Valamelyik asszony hallotta meg a szipogását, véletlenül, ahogy elment az ajtó előtt, akkor benyitott volna, de nem tudott, bekopogott, a Kati meg visszaszipogta, hogy bezárta az ajtót, de nem tudja kinyitni.
– Ne sírj, Katka – mondták neki a felnőttek –, mindjárt megoldjuk a dolgot.
Akkor kezdett el bömbölni szegény.
Először nem látszott bonyolult feladatnak. Manci néni, a Kati anyja odaállt az ajtó elé, és próbálta nyugtatni a lányát, közben meg magyarázta neki, hogyan forgassa a kulcsot a zárban. De szegény Kati se megnyugodni, se forgatni nem tudott. Otromba, rozsdás kulcs volt abban a fáradt zárban, soha senkinek nem jutott eszébe, hogy bezárja azt az ajtót, ahogy a Kati elfordította, rögtön felakadt a nyelve, és aztán se előre, se hátra nem ment. Akkor jött nagyapám, és kis zárolajjal próbálta puhítani a helyzetet. Mindhiába. Akkor Gyuszi bácsi, aki műszaki ember volt – fejlesztőmérnök a lámpagyárban – szerkesztett egy kis sperhaknit, és végtelen türelemmel megpróbálta kipiszkálni a kulcsot a zárból. Fél óra alatt ment is egy millimétert, már látszott, ha így folytatjuk, szilveszterre simán kiszabadítjuk az unokahúgomat, de addigra szegényt annyira elfogta a pánik, hogy a sarkon is hallották szívszaggató bőgését.
– Kihi-aha-kaharok mehenni! – ordította, és apró öklével verte az ajtót.
Nem csoda, hogy a Gyuszi bácsi elvesztette legendás türelmét, és felhagyott a precíziós munkával.
– Jöjjön a nyers erőszak! – határoztuk el.
A Prebanics, aki harmincas éveinek végén járt ekkor, és a legizmosabb volt az egész társaságban (minden viszonylagos, tudjuk), ingujjra vetkőzött, és nekifeszült vállal az ajtónak. Előbb csak úgy, aztán nekifutásból. Vastag tölgyajtó volt az, ráadásul belülről volt ráakasztva a keretre, csak kacagta a Prebanics minden próbálkozását. Aztán megpróbálták a többiek is, mintha csak valami karácsonyi sportverseny volna az egész, de persze eredménytelenül.
Itt érkezett vissza a Rigó az udvar végében szervezett motorjavításból, amelyet némi pálinkázással is összekötött, s értesülve a helyzetről, felkapta az első keze ügyébe akadt hokedlit, és nekiment az ajtónak. Közben azt üvöltötte a lányának:
– Mit csináltál már megint, te szerencsétlen? Várj csak, kapjalak a kezem közé!
Gondolhatják, hogy javult ettől a Kati lelkiállapota.
De a Rigó szangvinikus ember volt, főleg, ha ivott (folyton ivott), ilyenkor nem ismert se istent, se embert, ilyenkor eljárt a keze hamar, és így történt most is: mire a többiek felocsúdhattak volna, a hokedli apró darabokra törve hevert a Rigó lábánál. Az ajtónak nem esett baja, a felbőszült apának azonban igen: valami repülő forgács sebet ütött az alkarján. Az asszonyok bekötözték, lefektették.
De a fő dolgot akkor még nem oldottuk meg.
A Kati, szegény, addigra teljesen pánikba esett, hol vinnyogott, hol ordítozott, hallottuk, ahogy lefekszik keresztben az ajtó elé, de nem tudtunk rajta segíteni. A szívünk szakadt meg érte pedig.
Akkor jött a Filó bácsi. Dolgokban jártas, csavaros eszű szomszéd volt a Filó bácsi, sofőr az Iskolabútorgyárban egyébként, akire mindig lehetett számítani. Ha kellett, ha nem. Most is teljes szerszámosládával érkezett, volt abban minden, amerikáner és elemlámpa, fúrófejkészlet és hordozható satupad: helyet kért a sokaság közepén, és fúrni kezdte a zárat.
A harmadik törött fúrófejnél hagyta abba.
– Gondolkozzunk!
Azt tettük mindnyájan, a Katit kivéve, aki csak bömbölt odaát.
– Hátba támadunk! – döntötte el végül Filó bácsi, a Kossuth utca Napóleonja.
Hogy ez senkinek nem jutott eszébe eddig! Pedig a fürdőszobának volt egy kis ablaka, amely ugyan a szomszéd Kovácsék udvarára nyílott, ahová itt nem tárgyalandó okokból mi már régóta nem léphettünk (csak annyit mondanék, hogy néhány futball-labda játszott szerepet a jószomszédi viszony elmérgesedésében), de egy ügyes ember – pláne, ha segítsége is akad – le tud ereszkedni a tetőn át az ablakig.
A többi már gyerekjáték volt. A Gyuszi bácsi felment a Filó szomszéddal a padlásra, onnan ki a kéményjárásra (mi, többiek lelkesen biztattuk őket az udvarról), előbbi az utóbbi derekára kötötte az egyik szárítókötél végét, a másikat a kéményhez rögzítette, és indulhatott a deszantművelet. Ám az akció sikeréhez mi is kellettünk: el kellett terelnünk a Kati figyelmét a betörő ablakról meg az égi küldöttről. Így aztán mind, ahányan voltunk, felsorakoztunk a fürdőszobaajtó előtt, és énekelni kezdtünk. „Mennyből az angyal” – zengett, zúgott az egész konyha, egyszer, kétszer, háromszor, negyvenszer, míg lassan felcsendült az ajtó mögött is egy cérnavékony leányhangon, hogy „lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok”.
Egy életre kiénekeltem magam akkor ebből a dalból.
Ezért van, hogy azóta, ha igény adódik, inkább az „Ó, zöld fenyő” |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
sziasztok: Kornélia
OLDAL SZERKESZTŐJÉNEK
NE LEGYEN DÜHÖS AZ OLDAL TULAJDONOS DE MÉG KI KELL HÍRDETNI MÁS OLDALRA ÍS!!
HELOKA
HELO
LÁTOGASSATOK EL A HÖRCSÖGÖK VILÁGA G-
HELOKA
LILI
NAGYON JÓ AZ OLDAL
CSAK EGY HIBA VAN BENNE
AZ HOGY EGY BAROM ÁLLAT
EZ FELHÁBORÍTÓ
ÉN MONDOM
Ingyen SMS küldés! 
